Képeslapom (analóg, pinhole, mix média, mobil fotó és egyebek)

Néhány kép a megnyitó eseményéről:

http://koncertesfoto.blogspot.hu/2014/10/egy-kozelgo-kiallitas.html

Laluk György és Gábor Béla közös kiállítása
2014. november, Ferencváros

Két rendkívül karakteres alkotó közös tárlatán vagyunk, akik különböző nézőpontokból fókuszálnak az őket körülvevő világra. Mivel a kiállított munkák zöme tágan értelmezve a tájat – legyen ez a természeti táj, urbánus környezetünk, vagy a természet valamely eleme - tárja elénk, érdemes elsőként a művészi tájábrázolás alakulásáról is szólni.

A középkori művészet évszázadai során a táj valójában csak háttér volt, sok esetben távoli látképe a kép előterében zajló eseményeknek, személyeknek – önálló jelentést nem igazán hordozott. A polgári társadalmak kialakulásával, melynek egyik korai művészeti megnyilvánulása például németalföldi reneszánsz festészet, a táj egyre inkább személyessé kezd válni, de még mindig elsősorban helyszínként funkcionál. Ráadásul a perspektivikus ábrázolás már a tér – így a természeti környezet – igazi illúzióját képes kelteni. A polgárosodás kiteljesedésével együtt kialakuló ipari társadalmak alapélménye lett a kiszolgáltatottság, a magány, illetve az ebből való kitörési vágy – ez a kitörés lehet érzelmi, értelmi, társadalmi-forradalmi, nosztalgikusan elvágyódó, misztikus, transzcendens és a többi. Nem véletlen, hogy a korszak romantikus festészete esetében már érzelmet, létállapotot is megjelenít meg, átlényegül a táj. Gondolhatunk Ajvazovszkij viharos tengereire, Friedrich fenséges, tág horizontú festményeire, ahol egy hegység, egy ártelület vagy éppen a romos temetőkapu már transzcendens színezetet kap. A táj, vagyis az ember nélküli háttér a kép előtérébe lép és önálló jelentéshordozóvá válik. Ezzel párhuzamosan átalakul a kép szemlélőjének helyzete is. Ha egy cselekmény vagy jelenet nélküli festményt megmutatnánk egy mondjuk 500 évvel ezelőtt élt nézőnek, üresnek találná azt, és esetleg azt gondolná, hogy a páncélos hadvezért, a zarándokot, vagy épp a kentaurt a szűzzel még ezután fogják ráfesteni a képre. Egy impresszionista művel pedig végképp nem tudna mit kezdeni. Másrészt azzal, hogy a templomok vagy paloták falára festett alkotások helyett az évszázadok során elterjednek a táblaképek, a műalkotások fokozatosan megválnak rögzített helyüktől és szakrális vagy éppen dekoratív funkciójuktól, mozgathatók lesznek és önálló életet kezdenek élni. A kép önállósul, kiállítják, megállnak előtte és sajátos, egyéni módon kezd hatni nézőjére. Az általános értelmezés normái, a konvenciók helyére a szubjektív értelmezések végtelen sora lép. Ahány néző, annyi tükröződése az ábrázolt témának. Ahány néző, annyi benyomás, emlék és érzelem. Ahány néző, annyi jelentés.

A XIX. századtól a fotográfia megjelenésével a festészet mindinkább letér a természetelvű ábrázolás útjáról és az impresszionizmustól kezdve megkezdi eltávolodását a látható világ leképezésétől és a formák, a színek, a látvány belső logikája és különböző elméleti teóriák, kísérletek mentén halad tovább. A festészet nagy kalandja ez, mely az izmusokban teljesedik ki: impresszionizmus, expresszionizmus, kubizmus, szürrealizmus stb. Egyre inkább a művész belső világa, elképzelései, eszméi, önkifejezési eszköztára kerülnek előtérbe. A fotográfia eközben pedig 1 az 1-ben tökéletességgel adja vissza a látványt. A portrék, családi képek és a dokumentálás korszaka ez, valamint az egyre fejlettebb fotótechnikai eljárásoké és eszközöké. Azonban a fotó is bejárja azt az utat, amit a festmény, csak jóval rövidebb idő alatt – dokumentatív szerepe mellett művészi igényű munkák születnek igazi művészektől, akik a maguk szűrőjén keresztül igyekeznek egyénített, esztétikai értékkel, jelentéssel bíró műveket létrehozni. Még az izmusok avantgárd, kísérletező attitűdje is megjelenik a fotó történetében. Gondolhatunk itt akár Moholy-Nagy László Bauhaus és konstruktivizmus által inspirált fotóira.

Ha azt mondom táj, környezet valóban nem túl sok téma létezik: domborzat és ég, erdő és mező, folyók, tavak, tengerek, a természeti jelenségek, utcák, külső és belső terek. E témák variálhatósága azonban végtelen – ezért végtelen a művészet szellemi és fizikai dimenziója egyaránt. Egy kicsit olyan az egész, mint a blues: 3-4 akkord végtelen számú dallá formálódhat. Vagy a zenei hangok világa: c,d,e…meg a félhangok és végtelen számú zenemű születhet e készletből. Az eszköztár adott tehát, s amikor ez találkozik a művészi tehetséggel és a kifejezési vággyal, megindulhat az alkotás folyamata.

E folyamat végén az elkészült produktumok állnak – ezeket osztotta meg velünk a két kiállító művész.

Gábor Bélát ösztönös művészi érzék hajtja – ez az ösztönösség megfelelő ösvényre került akkor, amikor - kicsit hibernálva festői tevékenységét - a fotográfiával kezdett foglalkozni. Nyitott, friss szemmel jár elmaradhatatlan fekete táskájával, melyben egész fegyvertár lapul – objektívek, lyukkamerák, analóg és digitális gépek. Ezek segítségével metszi ki a szeme elé táruló látványból azt a szeletet, amelynek jelentése, atmoszférája később a kép eszenciáját adja. Tudjuk jól, hogy egy kupac törmeléket is le lehet fotózni zseniálisan, és a leggyönyörűbb panoráma, a legszebb akt is lehet semmitmondó. A titkot tehát itt sem az objektív elemek (a technika, a látvány), hanem az alkotói véna, a tehetség hordozza. Természetesen maga a látvány jelenti Béla számára az alapot. A fényképezőgép lencséjének objektivitása ellenére ezek a fotók mégsem azonosak optikailag a szemmel láthatóval. A fotó ugyanis a belső alkotói hozzáállásnak megfelelően nyeri el végső formáját, hisz az atmoszféra megragadása, a kompozíció, az alkalmazott fotótechnikai eljárás megválasztása már a szubjektív szűrőt jelenti. Gábor Béla ráadásul nagy kísérletező is: digitális képet alakít át az analóg technika hőskorából származó cianotípiává, vagy fordítva, analóg képet digitalizál és futtat át grafikai programokon.

De végül mindig sajátosan festői, lírai képek születnek, melyek elsődleges jelentésükön túlmutatva a felszín mögöttit, a rejtőzködőt igyekeznek előhívni.

Laluk György munkáira tekintve azonnal látjuk, hogy fölényes festői és grafikai tudás birtokában van – minden itt kiállított alkotását nagy műgonddal készítette el. Képei intellektuális, érzelmi és vizuális síkon egyaránt, a zenei befogadásra jellemző azonnalisággal kívánnak hatni ránk. Bob Dylan mondta, hogy zenehallgatás közben szárnyal a lélek. Vagyis, ahogy a zenei hangok, harmóniák nem köthetők a konkrét valóságban megragadható dolgokhoz, mégis befolyásolják szellemünket, érzelmeinket, úgy próbálnak ezek a képek is hatni ránk és a magasabb, spirituális szintre emelni. E képek közel vonják magukhoz a tekintetet. Szinte kényszerítve érezzük magunkat, hogy elmerüljünk a vonalhálók, vagy az örvénylő formák, vagy éppen a csodálatosan megkomponált színharmóniák világában. Rövid szemlélődés után az önnön törvényeinek engedelmeskedő természet harmóniájára hangolódhatunk. Laluk György képein azonban a táj - ahogy a zene is tovább és tovább röpíti a lelket - az emberi lélek belső tájai felé irányítja figyelmünket. Ez a dimenzió azonban a szem számára már láthatatlan. Gyuri képei nem öncélú szépséget, esetleg direkt életfilozófiát kínálnak,

hanem többet ennél – felszállópályát, nekünk.

Gábor Béla és Laluk György képein a táj, a környezet csak apropó, eszköz,

nyersanyag és nem a téma. A téma, a jelentés rajtunk múlik.

Végezetül a neves angol művészettörtész, Gombrich egy gondolatát szeretném idézni Önöknek:

„Művészet, mint olyan nem létezik. Csak művészek vannak, férfiak és nők, megáldva a színek és formák harmonikus elrendezésének csodálatos képességével, illetve sokkal ritkábban nemcsak ezzel, hanem olyan független, szabad szellemmel is, amely soha nem elégszik meg félmegoldásokkal, amely mindig kész, hogy elnézzen az olcsó hatások, a könnyű sikerek felett – az őszinte alkotás győzelméért. Művészek, bízunk benne, mindig fognak születni. De hogy lesz-e művészet, az nagyrészt rajtunk, a közönségen múlik. Közömbösségünkkel vagy érdeklődésünkkel, előítéleteinkkel vagy jó szándékú megértésünkkel végső soron mi döntünk sorsa fölött. Nekünk kell őrködnünk felette, hogy meg ne szakadjon a tradíció lánca.”

Kelemen Sándor